Érzem, ahogy a vörös napkorong lekúszik az ég magaslatáról. Érzem,
ahogy oldódik körülöttem a feszült mozdulatlanság. Minden új holddal
újra éledek. Előkecmergek a koporsóm magányából, és átcsöppenek az
élettel teli hangyabolyba.
Nyüzsgés a Vad mit sem sejtő moraja és én, mint a Vadász
elégedett mosollyal nyalom ajkam szélét.
Tettes vagy áldozat?
Emlékszem mikor még halandó voltam igen. Mindenre
emlékszem. ... Mikor kiszemeltem áldozatom, melyet hol a csintalan
nap, hol a sejtető éj húzott ágyam mélyére, hogy ott, mint az ízelt
lábúak bábjai, álmodjanak a szabadulás megnyugvásáról. Még most is
élvezem, mikor visszagondolok azokra az időkre. A szabadság... mikor
a nap alatt is űzhettem a vadászatot.
Fásult lettem. Már csak az emlékek ösztönzik kérges törzsömet a
hajladozásra, különben kettétörne a szellő lágy simításától. Pedig hogy
vágyom a simítására!? Igen mint régen
Már elbújt a nap, a vigyázó szem nem les a Vétkezőre. Itt az Idő. Az
én, a népem ideje! Jöjj hát Isten! Segítsd a Vadászt, segítsd gyermeked!
Adj néki finom, méz édes kéjeket!
betűk beteges halmaza, reményt tép, és elolvaszt.